A moszkvai metrón

 

Szerencsénk volt 10 napot Moszkvában tölteni, ahol egy szakmai seregszemlén, kiállitáson képviseltük a jelenlegi magyar ipar egy jeles képviselőjét.

A szállodánk a belvárosban, a kiállitási terület – értelem szerűen- a külvárosban volt. A könnyebb érthetőség kedvéért a moszkvai metro naponta 7-9 millió ember szállit. A vonatok átlag 90 másodperces!!  időközönként követik egymást. Csúcsidőben, amikor a munkába igyekvők teszik ki az utazóközönség zömét, akár ez 40 másodpercre is szűkülhet. A kiállitási terület és a szálloda a helyiek szerint „nem volt messze” mi csak oda másfél és vissza másfél órát metróztunk.  ( van aki zokszó nélkül vállalja a napi 2 x 2,5 órás utazást a munkába járáshoz)

Ezidő alatt volt időm szemlélődni, megfigyelni az embereket. Minden nagyon pontosan, előre kiszámithatóan zajlik. Akik naponta utaznak, pontosan tudják, hogy hova kell állni, hogy a megfelelő kocsiba szálljanak, ami a legrövidebb séta utat eredményezi a kiszállásnál. Nincs lökdösődés, vita, „anyádozás”. A hangosbemondó minden állomáson figyelmezteti az utazókat, hogy adják át az ülőhelyeket az újonnan érkezett rászorulóknak, a mozgásukban korlátozottaknak, az öregeknek, a kismamáknak és a gyerekkel utazóknak. De úgy láttam ez minden felszólitás nélkül is működik. Munkatársam bottal jár, a kint töltött idő alatt minden alkalommal a beszállást követően azonnal helyet kapott, pedig úgy voltunk, mint az „ oroszok”. Ha véletlenül azonnal mégsem kapott helyet, valaki mindig megszólalt, hogy „itt, ennek az embernek ülőhelyre van szüksége”. És mindig kapott is. Még akkor is, amikor csak egy megállót kellett mennünk, mert egy tárgyalás helyszine a közelben volt. Hiába szabadkozott, le kellett ülnie. Utóbb derült ki, hogy az az egy megálló bizony hosszú percekre volt onnan ahol felszálltunk.

Aztán egy alkalommal megértettem, hogy ez bizony nagyon fontos lehet, mert valami oknál fogva a metró úgymond „vészfékezett” iszonyú csikorgással lassitott, majd megállt. Mindenki repült amerre birt, de a rend és a fegyelem megmaradt. Én két asszonyság ölében kötöttem ki, majd nem győztem sűrű elnézést kérni, de mosolyon kívül más nem érkezett. Úgy látszik tudomásul veszik, ha gyorsan meg akarják tenni a szükséges utat, akkor bizony ilyen is elő fordulhat. Valami indoka lehetett a fékezésnek, de nem vitatták a vezető hozzáértését és nem akarták ” kitaposni a belét”, amiért annyi emberen „ vett  egyszerre erőszakot”. Valahogy azt láttam,” ha rábizom az életem, akkor ő dönt és én azt nem vonom kétségbe, hogy ott és akkor mi a helyes”. Szinte nem is álltunk máris mentünk tovább. Senki nem zúgolódott, hogy még igazából oka sem volt, hanem olvasott, vagy épp szunyókált tovább.

Érdekes volt, mert volt olyan szerelvény, amiben nagy orosz festők műveiről készült élethű reprodukciók diszitették a kocsik belső falát, kiállitási lámpákkal megvilágitva. Mind épen, szépen várta a szemlélődőket. Amikor észrevettem átküzdöttem magamat a tömegen, hogy szemügyre vegyen őket. Az épp ott állók elhúzódtak, szinte büszkén néztek az érdeklődő külföldire, rám, hogy „látod nekünk mink van?”  Tovább engedtek igy az összes, a kocsiban lévő képet megcsodálhattam. Érdekes volt, jó érzéssel töltött el, hogy lám- lám ezt igy is lehet.

 

Leave a Reply